A halélettér és helyreállítása

Az élőlények számára meghatározó élőhelyük, életterük milyensége, minőségi állapota. Vonatkozik ez az egész élővilágra. A növény- és állatvilág életterének romlása maga után vonja az ember életlehetőségeinek, közérzetének, egészségének romlását is. Márpedig éppen az emberi tevékenység az okozója a növény- és állatvilág veszélyeztetettségének.

Ami a vízi életteret illeti, azt közvetlenül két káros hatás éri: a vízszennyezés és a folyószabályozás (állóvizeknél a part kiépítése).

A civilizációs fejlődés során az élővizek szennyvízterhelését korán felismerték, és az ipari és kommunális szennyezések ellen az anyagi lehetőségek függvényében megtalálták a védekezés módját. Más kérdés a műtrágyák terhelését követő eutrofizálódás, ami azonban az üzemi struktúraváltozások folytán nálunk csökkent.

A vizek szabályozása a közelmúltig szükséges rossznak tekintett beavatkozás volt. A folyók csatornázását és egyre magasabb gátak közé szorítását az árvizek elleni védekezéssel; a nem mentett holtágak feliszapolódásának előmozdítását és a terelőműveket a hajózóút biztosításával; a vízlépcsőket ezeken túl az energiatermelés érdekével is indokolták.

Általában szóba sem került a parti övben, vagy akár a sóderzátonyokon az ívó halak szaporodási lehetőségének romlása, és a vízlépcsőkbe - nem is mindenütt - épített hallépcsők sem szolgálják kielégítően a halak főképp ívás céljára felfelé vándorlásának lehetővé tételét.

A természet azonban jelez, mondhatnánk visszaüt. Még hidrológiai szempontból is. Ma már az árvizek elleni védekezés új formájaként vésztárolók építésének szükségessége merül fel; a külföldi szaksajtóban pedig egyre gyakrabban találkozunk a "természetközeli" víziépítkezés technikájának a mérnökbiológusokkal szemben támasztott igényével.

Hazai halászati törvényünk utal ugyan a vízlépcsők átjárhatóságának biztosítására, valamint ívási időszakban a vízszintszabályozás során felmerülő ökológiai szempontok figyelembevételére, de ezen előírások (egyrészt szankcionálás hiányában, másrészt, mivel a korábban életbelépett vízgazdálkodási törvény nem tartalmaz utalást, nem egészíti ki) alig, vagy nem, illetve nem megfelelően érvényesülnek.

Összefoglalva a hal igényeit az életterével szemben, azok:
- a víz minősége (nem csak a kémiai, hanem a fizikai is, különös tekintettel a víz mozgására, áramlására)
- a meder aljzatának milyensége (állapota, kivált iszap esetén minősége)
- a vízterület külső és belső fedettsége (parti fák, bokrok, illetve vízinövényzet)
- a vízterület kitettsége (szélnek, torrens csapadéknak, stb.)
- megfelelő helyek tartózkodásra (búvóhelyek, leshelyek) és szaporodásra (ívóhelyek).

Vagyis az élettér feleljen meg a hal két fő életfunkciójának: az ön- és fajfenntartásnak. Ha nem, akkor - kivált folyóvizeken - az adott faj(ok) telepítése eredménytelen lehet, elvándorlás, elkallódás miatt. Utóbbi állóvízben is megtörténhet, amire emlékezetes példa volt annakidején a Balatonba egyes halfajok (maréna, eperlánc, lazac), más vizekbe a pisztrángsügér telepítése (bár ez utóbbi kevés helyen és egyedszámban meghonosodott).

Mindezeket átgondolva, érthető, hogy miért indult meg és hódít teret napjainkban Európa tehetősebb részében az a folyamat, amit eleinte renaturációnak neveztek (szószerinti csúnya fordítása: vissza-természetesítés, magyarosan a természet helyreállítása). Újabban a külföldi szakirodalom már inkább a revitalizáció kifejezést használja, vagyis az újra élővé tételt.

Nyilvánvaló, hogy a vízfolyások csatornázása, medrük kiegyenesítése és szilárd burkolása, partrézsűk kiépítése megfosztja egyes halfajokat alapvető életlehetőségeiktől, mivel megváltoztatja a víz áramlási viszonyait; de ezen túlmenően a meder és a partfal élővilágát is.

A vízfolyásokat renaturáló-revitalizáló programok kidolgozása vízügyi, hidrobiológus és halbiológus szakemberek együttműködését igényli. A programok végrehajtása során helyreállítják egyes rövidebb-hosszabb patak, vagy folyószakaszok eredeti állapotát. Ha szükséges, visszavásárolják a korábban levágott (és gyakran betemetett) kanyarok földterületeit is, hogy a régi okmányok alapján az eredeti vonalvezetést állítsák helyre. Ha szükséges, köveket is szállítanak a régi-új mederbe, elbontják a mesterséges rézsűket és az eredeti növényzettel telepítik a partokat, oldalakat, esetleg ártéri ligeteket.

A kezdeményezésben egyaránt úttörők a horgász- és természetvédő szervezetek, gyakran a kivitelezésben is. Persze ezek a munkálatok költségigényesek, ezért igénylik az állami (tartományi) és önkormányzati szervek hathatós anyagi támogatását, vállalását.

Az ilyen munkálatok jelentik a csúcspontját annak a törekvésnek, amellyel az ember jóvátenni igyekszik a civilizációs kártételeket, hiszen a vízfolyásokat kísérő ökoszisztéma a legalacsonyabb rendű egysejtűektől a halakon át a legmagasabb rendű emlősökig terjed, végsősorban a fajok biológiai sokféleségének megőrzésével az emberiség fennmaradásának lehetőségét szolgálja.

Páskándy János
a Mohosz szakértője
(A cikk megjelent a horgászegyesületi vezetők részére készített Horgászati Tájékoztatóban)

Vissza a szakmai cikklistához